Minden, ami tőlünk telhető

Eljött az a pillanat hosszú sötét napokra nyúlt agóniájában, amikor már csak nyöszörögni tudott. 

Úgy nevelték, hogy a henyélés, semmittevés a legnagyobb, legmegbocsáthatatlanabb bűn a világon. Mindig van valami tennivaló, valami összeszedni, leporolni, kigyomlálni, lemosni, átpakolni, megfúrni, átválogatni való. Olyan nincs, hogy nincs.

És ha már csak nyöszörögni tudott, hát nyöszörgött, egész nap. Ha ébren volt, ha éppen a fájdalom állt előnyben a morfium hátrányára, nyöszörgött. Sőt, a köztes, a kiegyenlített pillanatokban is, halkan, hosszan, szinte nyüszítve.

Amikor viszont belebódult a rövid álompercekbe, nem nyöszörgött. Olyankor azt álmodta, hogy kint van az Őzitató fölött, a meredek oldalba vetett cukorrépa földjükön van és kapál. Valahogy a szakadozottan jelentkező és egyre ziláltabb, tompa tudatú ébrenlétszünetek sem zavarták meg, rögtön az újabb morfiuminjekció után ott folytatta a kapálást, ahol abbahagyta. Hülyeség lett volna duplán kapálni részeket, kiugrani meg egyenesen felelőtlenség.

Végső pillanatában a molett asszisztenső volt éppen bent vele. Utolsó lélegzete előtt hirtelen kerekre nyílt szeme, megragadta a nő karján a kórházi köpenyt és figyelmeztette:

– Őszig még egyszer mindenképp végig kell menni rajta!

Az asszisztensnő átadta az üzenetet a családnak, akik aztán sokat gondolkodtak a dolgon. Végül felesége és nagyobbik lánya – kegyeleti és lelkiismereti okokból fakadólag – közösen vállalkoztak az utolsó kívánság teljesítésére, és augusztus végén, szeptember elején végigmentek Szent Jakab útján, az El Caminón, legalábbis az Astorgától Santiago de Compostelláig tartó szakaszán.

Megjelent: HELIKON 2021.06.25