Ki keresztet vet, sikert arat

 

Megint szépet prédikál a plébános úr, hallgassátok.

Példabeszéd: volt egy szegény asszony. A szegény asszony egy faluban élt. A falu éghajlata zord volt, főleg késő ősszel, télen és kora tavasszal. Az ősz hamar kezdődött, a tavasz meg későn ért véget, ilyen volt ez a falu. Jó hideg. Ugyanúgy tizenkét hónapból állt az év, mint másfelé, de mivel a tizenkettőből szinte nyolc hideg volt, valahogy hosszabbnak tűnt. Meg a kulturális élet szegénysége miatt is, de ez már más dolog, ehhez a plébános úréknak semmi köze. A hideghez sem volt, tulajdonképpen, míg el nem döntötték, hogy legalább a templomban felszámolják.

Mert ebben a faluban nem csak a plébános úr meg a szegény asszony éltek. Élt ott többek között egyháztanács is, csupa tehetős, tiszteletre méltó ember, meg a feleségeik, természetesen.
Az egyháztanács megelégelte a sok krákogást, köhögést. Sokak számára még nem ismert a papírzsebkendő fogalma, ők szortyognak. Akik már használják, hangosan fújva tudatják a tényt a többiekkel. Nem lehet hallani a plébános úr prédikációját, hiába szép. Falra hányt borsó a szentbeszéd. Nem szó szerint, szerencsére, de szinte.

A kántort sem hallani sokszor. Meg az se szép, hogy szájából pára jön az ének mellé. Elég, mese nincs: fűteni kell a templomot. Mivel fűtenek egy templomot? Gázzal, fával, villannyal, persze. De mindezek előtt? Hát pénzzel fűtenek egy templomot, felebarátaim. Mert meg kell venni a berendezést – a falu esetében az infrapaneleset, mert gáz nincs –, azt meg istenfizessére nem adják, áfás számlával.

Ezért aztán azt döntötte az egyháztanács: gyűjtsünk pénzt.

És a hívek adakoztak. A közbirtokosság elnöke adott ötszázat, plusz a felesége hármat. Az iskola igazgatója és a felesége ketten együtt ötszázat. A polgármester, aki agglegény, adott ő is ötszázat. Nem az egyházközösség hibája, hogy egyedül van, így hozta az élet. És így tovább. A szegény asszony is adott, amikor a plébános úr harmadszor szólt a prédikáció végén a dobozról és a listáról, dörgedelmesen. Lehajtott fejjel várta meg, amíg felírják: szegény asszony, tíz lej. Egy fél csomag cigaretta ára, szinte.
Tanulság? Azt, hogy ki miből mennyit adott és az tulajdonképpen ahhoz képest mennyi, most hagyjuk, nem matematikusok vagyunk, hanem egyházi közösségünk tagjai, elsősorban, meg istenfélő, hívő emberek, pláne.

Tanulság: mindenkinek adnia kell! Mindenkinek.

A meleg pedig igazságos: a közbirtokosság elnöke és a felesége itt az első sorban, mellettük az igazgatóék és az agglegény polgármester pont a két nagy, falra szerelt infrapanel között ülnek, kellemes, jó melegben. A szegény asszony meg hátul, a huzatos templomajtó előtt, a tavalyi hidegben, tanácsosi szavazás és döntés előtti állapotokban, gémberedett ráncos kezei imára kulcsolva.
Fölötte, a karzaton a kántor éppen arra gondol, amit a lelkipásztorral beszéltek, hogy a két hófehér infrapanelre majd a falu nagy szülöttével felfestetik Páduai Szent Antalt és Szent Lőrincet: tökéletes lesz!

Örömteli mosollyal megnyomja az orgonabillentyűt, és szájából előtör az énekszó, utat találva magának a lélegzete ünnepien, szinte karácsonyi hangulatban csillogó páráján keresztül az adakozók lelkéhez: halleluja!

 

Megjelent: HELIKON 2021.06.25