Hátulról kapaszkodva

Az ülőmunka alattomos gyilkos: napi nyolc órában, gyakran többen csepegteti a mérget a gyanútlan ember szervezetébe.

Huszonvalahány év irodai munka után kezdett felgyűlni bennem a méreg annyira, hogy minden mozdulatomban éreztem maró hatását. Ökölbe szorítottam kezem és lassan kiengedtem: a halál ott bizsergett ujjaimban. Grimaszoltam, amennyire csak tudtam, széthúztam a szám, fogaim csikorgatva: a tükörből sápadtan vigyorgott vissza rám az elmúlás.

Aztán eljött a nap, amikor elegem lett. Élni akartam. Megszerkesztettem felmondásomat, kinyomtattam, lefőztem egy kávét, cukor nélkül megittam, lassan kortyolgatva, közben fásultan kibámulva az emeleti iroda ablakából az alant nyüzsgő életre, a város lüktető hétköznapjára, majd bekopogtam a főnökhöz, és szó nélkül asztalára tettem az aláírt papirost.

Két hét múlva már a térségi hulladékgazdálkodónál dolgoztam. Eleinte szintén irodai munkát akartak adni, de dühömet leplezve kettétéptem kinyomtatott önéletrajzomat és makacsul hallgattam. Másnap a munkavédelmi kiképzést aláírva már a kukásautó bal hátsó sarkán kapaszkodtam.

Lassan haladtunk a reggeli forgalomban, az iskolák felé hömpölygő középosztály autótengerében. Minden kapu előtt hangosan szisszenő fékkel megállt a teherautó, én meg a jobb sarokba kapaszkodó kolléga leugrottunk, megragadtam a hozzám közelebb álló műanyag kukát, nyikorgó kerekein az autóhoz vonszoltam, sarkait beillesztettem a hidraulikus emelő fogantyúiba. A kolléga szintén, egy másik kukával. Barnák, feketék, kékek, zöldek voltak a kukák. Ritkábban sárgák. Miután mindkét kuka a helyén volt, intettem – bal oldalt engem látott a sofőr a tükörből –, és a hidraulika gombnyomásra tette a dolgát: égbe emelkedtek a kukák, tetejük élettelenül hátrabillent és zuhant, ömlött a teherautó sötét mélyébe a sok szemét, az élet fenntartásáért elfogyasztott élelmek csomagolóanyaga, kinőtt és széttaposott cipők, üres flakonok, megunt ruhák, kifizetett számlák, nem igényelt reklámszórólapok, megnyerendő választásokért nyomtatott üres dicsekvések színesen csillogó értesítései, mindenféle haszontalanná vált emberi kacat. A hidraulikus kar leereszkedett, a fedél üresen csattant vissza a kukára, mi meg kipattintottuk a fogantyúból, és gurítottuk vissza a kapu elé. A szemetesautó meg az élet ment tovább, a következő kapuig, az újabb teletöltött kukáig.

Ha boldog nem is, de nyugodt voltam. A szél az arcomba fújt, amikor a kirakatok előtt elhaladva visszatükröződött tekintetem, a halál nem nézett vissza belőle, amikor öklöm kiengedett a kukásautót elengedve, ujjaimban nem bizsergett az irodai halál. A nyolc óra is mindig nyolc óra volt.

Aztán az első fizetésnap után kitört a cirkusz. A gyereknek új sportcipő kell, a zongoraóra sincs ingyen, a másik sírt, mert az osztálytársai felismertek az autóba kapaszkodva. A főnök is felkeresett, mert senkit sem talált a helyemre, olyan időket élünk, hogy a kukákat bárki be tudja gyűjteni, de a projekteket kevesen tudják levezényelni. Felelősség is van a világon, mondták a főnökök, otthonról is, a volt munkahelyről is.

Hat hét kukázás után visszamentem. Az irodában semmi sem változott, csak a kávégépet cserélték ki. A kávénak ugyanolyan íze volt, kibámultam az emeletről az utcára, az alant lüktetve nyüzsgő hétköznapi városra. A főnökkel hosszasan beszélgettünk, üldögélésről, projektekről, szabadságról, arcba fújó kellemes szelekről, ökölbe szorított kezekről, tükörből visszanéző sápadt vigyorokról – az életről általában. Inkább én meséltem a többiről, ő az elején próbálta a projektekre terelni a szót. Aztán már ő sem annyira.

Semmi sem volt már ugyanaz, mint régen. A nagy ablak mellé két bordásfalat szereltettünk, egyet balra, a másikat jobbra. Erősen kapaszkodtunk a lécekbe, alattunk lüktetett a város. Hosszasan néztük, majd a hidraulika hiányában szájamból felhangzó szisszenésre kiengedtünk a szorításból, leugrottunk, én balról, ő jobbról, határozott léptekkel mentünk számítógépeink elé, fehér volt mindkettő, beírtunk vagy két sort, röviden egymásra tekintve leütöttük az enter billentyűt, és miközben az élet fenntartásához szükséges vagy éppen elveszítendő és megnyerendő választások üres ígéreteinek digitális kacatja eltűnt a gép sötét mélyében, visszaugrottunk a bordásfalra, kapaszkodtunk, és tekintetünket az alant zajló nyüzsgésre tapasztva haladtunk tovább az élettel, a következő kapu felé.

 

Megjelent: HELIKON 2021.06.25