Az utolsó utolsó kenet

Na, mára ez volt az utolsó, gondolta hatalmasat tévedve a tisztelendő úr. Átöltözött az elmúlás néma méltóságát és az orvosi műszerek elektronikus pittyegésétől gépies hangulatot árasztó hospice asszisztensnői öltözőjében, gondosan összefogta papi, illetve magára öltötte civil ruháit. Három utolsó kenet egy napra, semmi különös, gondolta, amikor kilépett az utcára.

Még akkor sem tudta, hogy nem mára volt az utolsó, hanem a számára az életben, amikor észrevette a járdán, az aszfaltból kihajtott kis sárga virágot, lefényképezte és „Új élet” címmel posztolta a személyes profilján. Akkor sem tudta, amikor éjjel rátört és rövid haláltusa után elvitte az agyvérzés. Akkor már nem igazán tudott semmit, azt meg végképp nem, hogy az aznapi utolsó kenet valóban az utolsó is egyben.

Teste már merev volt, szemei üvegesek, emberi, gyarló gondolatai szertefoszlottak, amikor a kis virágos kép még mindig like-okat gyűjtött idegen földön zümmögő szervereken. Aztán őszintén megrendült részvétnyilvánítások gyűltek a virág alá, még pár napig.

Az évek során maguk alá gyűrték a virágocskát az ismerősök által profiljára küldött „Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!”, „Isten éltesse a Zoltánokat!” és legfőképpen az október nyolcadikán megsokasodó „Isten éltesse sokáig, boldog születésnapot, Tisztelendő Úr!” üzenetek.

Megjelent: HELIKON 2021.06.25